Napi evangélium. – 2015. szeptember 21. – Hétfő
.

.
Jézus egyszer így beszélt tanítványaihoz: Ha valaki lámpát gyújt, nem takarja le, vagy nem rejti az ágy alá. Inkább felteszi a tartójára, hogy aki belép a házba, világosságot találjon. Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; és nincs olyan titok, ami ki ne derülne, és nyilvánvalóvá ne lenne. Ügyeljetek hát, hogy milyen figyelemmel hallgattok! Akinek ugyanis van, az még kap hozzá; akinek pedig nincsen, az még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé.

Lk 8,16-18

.
Elmélkedés:

Az elmúlt szombaton a magvetőről szóló példabeszéd kapcsán már elmélkedtünk arról, hogy egyrészt Jézust tekinthetjük a hasonlat főszereplőjének, hiszen az örömhír magjait ő hinti az emberi szívekbe, másrészt pedig nekünk is az örömhír továbbadóivá érdemes válnunk. E kettős értelmezés vonatkozik a mai példázatra is, amelyet a mi Urunk a házban világító lámpásról mond. A lámpa, illetve annak fénye és ragyogása jelentheti a hitet, a szeretetet, amely szétárad az emberekre a világban. De ki gyújtja meg ezt a fényt? Mindenekelőtt az Úr Jézus, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Ő a fény hordozója, aki meggyújtja szívünkben a hit lángját. Ő ajándékozza nekünk értelmünk világosságát, hogy minden élethelyzetben felismerjük Isten akaratát és megtegyük azt.
Amikor Szent Lukács megírja evangéliumát, már létezik keresztény közösség, amely az apostoli igehirdetés által már megkapta a hit világosságát, és amely közösség tagjai lassan kezdik megérteni, hogy Krisztus világító feladatát nekik kell folytatniuk. A jézusi hasonlatban szereplő ház tehát már az Egyházat jelenti, amely közösségbe belépve mindenki megláthatja a hit világosságát.
Krisztus rám ragyogó világosságát nekem is sugároznom kell a hitetlenség sötétségében élők felé, hogy ők is rátaláljanak az igazi világosságra.