Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül. (Zak 9,9b)

Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlõ Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel. (Fil 2,6-7a)

Olvasmányok: ApCsel 4,32-37 és Mt 14,22-36

Szeptember 3.

"[Õ] Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlõ Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt..." (Fil 2,6-7)

Mi, emberek néha nagyon nehezen szánjuk rá magunkat arra, hogy adjunk. Hogy a magunkéból valamit elvegyünk, valamirõl lemondjunk a másik javára. Hiszen nekünk is szükségünk van mindenre. Egyébként is "miért pont én"? Ha mégis eljutunk addig, hogy adnunk kell, még akkor is jól meggondoljuk, hogy egyáltalán érdemes-e idõt, fáradságot, pénzt áldozni.
Mi, emberek mindent feltételekhez kötünk, mindent meg akarunk érteni, mindennek látni akarjuk az útját és a gyakorlati hasznát. Ez a mi nyomorúságunk. Nehezen szakadunk el a megszerzettõl, a láthatótól, az irányítás képzetétõl. Attól a valóságnak hitt illúziótól, hogy mi irányítunk. Bármit.
Isten nem ilyen. Õ nálunk sokkal nagyvonalúbb! Valóságosan ad, mert szükség van rá. Idõt szán ránk, mert tudja, hogy milyen fájdalmas hiába várni. Cselekszik, mert fontosak vagyunk neki. Sõt Jézus Krisztus szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett. Hogy miért? Mert az õ szeretete önzetlen és feltétel nélküli. Mert benne vagyunk az õ tervében, célja van a mi életünkkel. Mert nem csak statisztákként számít ránk, hanem üdvösséget kínál számunkra. Fõszerepet az õ országa építésében!
Ezért megüresítette önmagát, és emberként élt, hogy mindez érhetõvé és valósággá lehessen számunkra. Hisz õ azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére (1Tim 2,4). Ezért õ nem mérlegel, hanem jelen van és ad. Ad, odaadja, feláldozza önmagát értünk, érted! Ennyire fontos vagy számára! Most akkor hogyan tovább?

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk az Északi Egyházkerület lelkészei által szerkesztett IgeIdő c. kötetből való.