MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG

Alapige:Lk 1,5-17

"Heródesnek, Júdea királyának idejében élt egy pap, név szerint Zakariás, az Abijá csoportjából; felesége pedig Áron leányai közül való volt, és a neve Erzsébet. Igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint. Nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, és már mindketten előrehaladott korúak voltak.

Történt pedig egyszer, hogy amikor csoportjának beosztása szerint papi szolgálatot végzett Isten előtt, a papi szolgálat szokott módja szerint, sorsolással őt jelölték ki arra, hogy bemenjen az Úr templomába, és bemutassa a füstölőáldozatot. A nép egész sokasága pedig kint imádkozott a füstölőáldozat órájában. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, megállt a füstölőáldozati oltár mellett jobb felől. Zakariás, amikor meglátta, megrettent, és félelem szállta meg. De az angyal így szólt hozzá:

"Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének, mert nagy lesz ő az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva megtelik Szentlélekkel. Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és őelőtte jár az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez, és az engedetleneket az igazak lelkületére térítse, hogy felkészült népet állítson az Úr elé."

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, valóban álmélkodással csodáljuk a te végtelen szeretetedet, hiszen mi hagytunk ott téged, amikor fellázadtunk ellened, magunkban bízva dölyfösen, és te jöttél utánunk Jézus Krisztusban.

Áldunk téged azért, hogy kinyitottad újra a mennyország kapuját. Köszönjük neked, megváltó Urunk Jézus Krisztus, hogy te tapostál utat újra az atyai házba, sőt te magad vagy az út, és te magad vagy az ajtó, akin keresztül, akire való tekintettel visszatalálhatunk mennyei otthonunkba mennyei Atyánkhoz. Soha nem tudjuk megunni, hogy megköszönjük ezt neked.

Köszönjük, hogy ma is hangozhat az erről szóló örömhír. Kérünk, emelj közel magadhoz. Úgy belefáradunk sokszor a napi hajszába, úgy szétszóródik a figyelmünk, fizikailag is, lelkileg is úgy el tudunk fáradni.

Kérünk, üdítsen fel most minket a te közelséged. És ebben a csendben engedd, hogy akárcsak egyetlen mondat úgy jusson el a szívünkig, hogy az felfrissíti, megtisztítja, megerősíti benned vetett reménységünket és bizalmunkat, hogy újra megújulunk a hittel elmondott imádságokban.

Kérünk, te magad szólj most hozzánk és gyógyítsd, erősítsd a hitünket, életünket.

Ámen.

A legismertebb ádventi történetek közül való ez a részlet, amit most olvastunk Lukács evangéliuma legelejéről. Keresztelő János az Úr Jézus útkészítője volt. Jézust, vagyis a Messiást várta a nép, de előtte eljött János, és ő készítette meg az ő útját a szó lelki értelmében.

Hogyan született Keresztelő János, arról szól ez a történet. Ennek az ismert történetnek az elejéből meg a végéből szeretnék kiemelni egy-egy bátorító üzenetet.

Egy idős házaspárról olvasunk itt, akik istenfélő emberek voltak, lelki közösség is volt közöttük. Egymást bátorítva törekedtek Isten minden parancsolata és rendelése szerint élni. Egy nagy hiány volt az életükben: nem volt gyermekük. Imádkoztak gyermekáldásért.

Teltek az évek, évtizedek, és nem történt semmi. Nem tudjuk, hogy még ekkor is imádkoztak-e, vagy már lemondtak erről, hiszen ezt olvastuk, hogy mindketten előrehaladott korúak voltak. Minden esetre végezték mindketten a maguk munkáját, közben imádkoztak, vagy már abba is hagyták a gyermekért való könyörgést. Egyszer, amikor Zakariás az akkori rend szerint, ahogy beosztották a papokat, akik szanaszét laktak az egész ország területén, de minden évben néhány hetet Jeruzsálemben kellett tölteniük, rá kerül a sor, megkapja a beosztását, végzi a füstölőáldozat mellett a szolgálatot, és egyszer csak életében először egy angyal jelenik meg neki. Ő megijed, de az angyal mindjárt a lényegre tér:

"Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni." Erre már nem gondolt. Különösen arra nem, hogy ilyen konkrét a dolog, hogy még a nevét is megparancsolják a születendő gyermeknek. Előre tudhatják, hogy fiú lesz. No, de ők már idős emberek. Nem is tudta elhinni ezt az üzenetet. Bizonyítékot kér: "Miből tudom meg ezt? Hiszen már öreg ember vagyok és a feleségem is előrehaladott korú."

Miből tudom meg ezt, hogy tudniillik ez igaz-e, és be fog-e következni? Ezt abból tudhatta volna meg, hogy az angyal "küldött" és a küldött mögött ott áll a küldője. Az angyaloknak nem maguknak jutott eszükbe az, amit embereknek mondtak, hanem mindig Isten üzent általuk. Ezt neki nagyon jól kellett tudnia, és mégis nehéz ezt elhinni. Egy idős házaspár, hosszú ideig imádkoztak, nem született gyerek, most már biztos, hogy nem születik. És ekkor kap egy üzenetet: fiad lesz, Jánosnak hívjátok. Miből tudom ezt meg?

Ezzel Istent bántotta meg, a küldőt, és ezért keményen bűnhődnie kell. Ezt követi kilenc hónapos némaság. Azt mondja az angyal: mivel nem hittél, ezért addig, amíg meg nem születik a fiad, nem fogsz tudni beszélni.

Aztán olvassuk, hogy a nép már kint várta az áldozat után, és mutogatva értésükre adta, hogy rendkívüli dolog történt. Nem tudok beszélni. Amikor hazament, a feleségével is írásban értekezett. Egy kis táblára írta fel, amit mondani akart, és amikor megszületett a kis János, és az apának kellett eldöntenie, mi lesz a neve, még azt is egy táblára írva közölte, és amikor ezt leírta, akkor szólalt meg újra.

Ennyi maga a történet. Az elejéből ezt szeretném kiemelni: két hívő ember hosszú időn át imádkozik valamiért, és nem teljesül a kérésük. Megint mondom: nem tudjuk, hogy abbahagyták-e már, vagy még most is imádkoztak. Nem valószínű, mert annyira lemondóan közli az angyallal, hogy ilyen öreg embereknek már nem szokott születni gyermekük, ehhez valami bizonyíték kellene, hogy ez igaz. Valószínű abbahagyták. Mindenesetre hosszan tartó közös imádság után sem történik semmi. Isten hallgat. Ők azonban, miközben a napi munkájukat végezték, csendesen vártak, legalábbis hosszú ideig vártak arra, hogy Isten mégis felelni fog az ő könyörgésükre.

Ha Isten megígér valamit, egy hívő ember abban nem szokott kételkedni. Ha sokáig kell várnia, akkor is. Nehéz néha, de Isten ígéretébe kapaszkodva bátorítja magát. Az Úr megmondta, biztos úgy lesz. Nem mondta meg, mikor adja meg vagy végzi el azt a munkát, de ha megígérte, az egészen bizonyos.

Itt azonban nem volt ígéret, csak egy hiány volt az életükben, és szerették volna pótolni ezt a hiányt. A hiánypótlás egyik hívő mondja az imádság. Elmondjuk Istennek, hogy valami nagyon hiányzik az életemből, ajándékozz meg engem, Uram. Sokszor elmondjuk. De mintha Isten nem hallaná.

Amikor már lemond az ember róla, egyszer csak jön a válasz: meghallgatásra talált a te könyörgésed. Mikor? Nem tudjuk. Lehet, hogy már az első imádságot meghallgatta Isten, csak még nem jött el az ideje annak, hogy meg is adja azt, amit kértek.

A Dániel könyvében vagy egy ilyen izgalmas történet. Dániel sokáig imádkozik népéért, és amikor Isten mozdul, akkor közli ott is egy angyal által, hogy amikor elkezdted, már akkor meghallgatta Isten, csak ki kellett várnod, amíg eljön az Istentől rendelt ideje. Ki tudja-e várni ezt egy hívő ember?

Sokan azt mondják: bonyolult dolog ez, és tulajdonképpen nem érdemes imádkozni. Főleg kitartóan, ilyen hosszú időn keresztül. Ha Isten meg akarja adni, adja meg, ha nem akarja, nem. Sok akadálya van annak, hogy valaki állhatatosan, hittel imádkozzék. De aki vállalja ezt a harcot, az ezzel dicsőíti Istent, mert ezzel bizonyságot tesz arról, hogy tudja: Isten létezik, Isten hallja az imádságot, Isten meg tudja adni, és egészen Őreá bízza, mikor, hogyan fog válaszolni. Lehet, hogy a válasza az lesz: nem, ez azonban semmit nem változtat azon, hogy a hívő változatlanul bizonyos abban, hogy Isten létezik, Isten hallja az imádságot, és Isten kész ajándékokkal gazdagítani a benne hívőket.

Mivel többször találkozom azzal a hitetlenséggel, ami miatt nem imádkoznak emberek, hadd említsek meg itt ennek kapcsán három olyan jellemző akadályt, ami megakadályoz sokakat az állhatatos imádságban. Ez az idős hívő házaspár mégis csak arra bátorít minket, vagyis az ő példájuk, hogy érdemes és helyes dolog kitartóan imádkozni úgy, hogy Istenre bízzuk a megoldást. Lehet, hogy a válasz az lesz: nem. Amíg azt meg nem értjük, akkor is mondogatjuk újra és újra neki a hiányunkat.

1. Az egyik akadály az szokott lenni, amit valaki nemrégiben nyersen mondott, sőt ki is fejtett nekem, hogy nincs értelme imádkozni. Ahhoz, hogy legyen értelme, sok mindent egészen bizonyosan kellene tudnunk. Például: Isten van, Isten hallja, hogy Istennek én, kis senki, fontos vagyok, ha Ő egyáltalán létezik. És Ő képes teljesíteni a kérésemet - ő így mondta. Ha mindezekben nem bizonyos az ember, akkor nincs értelme imádkozni.

Erre óvatosan azt kell mondanunk: ha mindezekben nem bizonyos, akkor tényleg nincs értelme. Meg van írva a Zsidókhoz írt levél 11,6 részében, amit sokan tudnak könyv nélkül, hogy "aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik."

Ez a minimum, hogy hiszem, vagy mondom óvatosabban (mert én óvatos szoktam lenni az Istent kereső még nem hívő emberekkel): legalább feltételezem azt, hogy Ő létezik. Ettől kezdve már van értelme, mert hátha mégis létezik, hátha mégis hallja, hátha fontos vagyok neki, hátha igaz az, amit a benne hívők állítanak, hogy Ő nekünk sok ajándékot akar adni, csak tartani kell a kezünket, hogy tudja hova tenni az ajándékokat. Ez szépen hangzik, egy nem hívő ember lehet, hogy gúnyosan elhúzza a száját, mikor ilyeneket hall, de hátha mégis igaz...

Ezért szoktam bátorítani az ilyen embereket: próbáld ki egyszer legalább az igehallgatást is! Gyere el a templomba, hallgasd meg, mi hangzik ott, és mit lehet azzal kezdeni. Mert a hit hallásból van. Én is úgy lettem hitetlenből hívő, hogy hallgattam, és egyszer csak a szívemig ért az ige. Isten ezt bárkivel meg tudja tenni, akármilyen bősz hitetlen most még valaki.

Gyere el, tedd ki magad ilyen hatásnak! Az imádsággal is, próbáld meg! Szólítsd meg Istent, akár úgy, ahogy idéztem már többször ezt a számomra emlékezetes imádságot. Egy nyári ifjúsági héten egy fiú, aki teljesen hitetlenül jött oda, így imádkozott a hét közepén: Isten, ha vagy, könyörülj rajtam! Némelyek ott megbotránkoztak. Mondtam: ez őszinte imádság, miért kell ezen megbotránkozni? Akkor kellene megbotránkozni, ha ő még egyáltalán nem bizonyos abban, hogy Isten van, és elmondana valami kegyeskedő imádságot. Ő most azt mondta, ami a szívében meg a fejében van: Ha vagy, akkor könyörülj rajtam! S ez a gyerek az utolsó este megrendítően tett bizonyságot arról, hogy hitre jutott, és mi-mindent látott meg itt az utolsó két napon a maga életéből, múltjából, meg sok minden mást is elmondott.

Isten válaszolt az Ő imádságára. Ha vagy, könyörülj rajtam! Könyörült rajta. Akkor ez bizonyítja, hogy van. Attól kezdve nem kellett bizonygatni ezt.

Innen indulunk el mindnyájan, meg még nagyobb hitetlenségből. Hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik. Ha viszont ezt egy picit is hiszi valaki, akkor mondja el az imádságát, akkor van értelme, és Isten válaszolni fog.

2. A másik akadály a büszkeségünk. Így mondta valaki, mikor az imádságról: mit képzelsz te, nem vagyok én koldus, hogy kérincséljek a jó Istentől! Az jutott eszembe, hogy Luther Márton utolsó mondata állítólag az volt (akik ott álltak a halottas ágya mellett, ők jegyezték fel): "Koldusok vagyunk mindnyájan, bizony koldusok."

Dehogynem! Nagyon is rászorulok, hogy kérincséljek a jó Istentől. Hogy az én mennyei Atyámnak mondjam el, mi hiányzik. És ha gyermek hiányzik, akkor azt mondjam el. Ha valami más, akkor azt. Ha olyan pici dologra vágyakozom, hogy magam előtt is szégyellem, el sem merném másoknak mondani, neki akkor is mondjam el nyugodtan. Ha valami egészen nagy csodának kellene történnie, hogy megoldódjék valami az életemben, akkor egy egészen nagy csodát kérjek tőle, mert Ő egészen nagy Isten. Mindenható Isten. A legkisebbet és a legnagyobbat. De ehhez tényleg, ha már ezt a szót használta az illető, ez a koldus lelkület kell: nekem nincs. Üres a kezem, Atyám, ide kérem szépen az ajándékot, vagy azt, amit te adni akarsz. Én erre vágyakozom, el is mondom neked őszintén, aztán te jobban tudod, kell-e ez nekem, ez kell nekem, most kell-e nekem. De adjál nekem valamit.

Azt mondta Jézus a Hegyi beszédben: melyik az az apa közöttetek, aki ha gyereke tojást kér tőle, akkor követ ad neki? Vagy ha halat kér, akkor kígyót ad neki. Ilyen apa nincs! Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok! De ehhez az kell, hogy tartsam a kezemet, amelyik üres, éppen ezért jövök hozzá kérni, mert hiányaink mindnyájunknak vannak. Ne féljünk attól, hogy koldusként, vagy ezzel a koldus szegénységgel állunk oda a mi gazdag Atyánk elé. Ő meg fog ajándékozni.

Sokszor az jut eszembe: adná Ő, de nincs hova tenni. Nem tartom a kezemet. Az iránta való bizalom, az őszinte egyszerű imádság az a kéz, amit kinyújtok, és majd Ő tesz bele valamit. Nem biztos, hogy azt, amit kértem, de biztos, hogy nem enged el üresen.

3. Egy harmadik akadály az az ős bizalmatlanság, ami velünk születik. Ez a bűnesetnek a következménye, az Isten elleni fellázadásunknak. Ott lakik a szívünk mélyén még Istennel szemben is sokszor valami bizalmatlanság.

Azt, hogy egymással szemben bizalmatlanok lettünk, meg tudjuk magyarázni. Sokat csalódtunk, sokan becsaptak. Mindnyájan el tudnánk sorolni sokféle csalódást, amikor becsaptak, amikor talán az szedett rá, akitől végképp nem vártuk volna, és ezt rávetítjük Istenre is. De mit olvasunk az igében? "Nem ember az Isten, hogy hazudjon." Nem ember az Isten, hogy becsapjon. Bocsánat, hogy így mondom, de talán kifejezőbb: Isten nem szórakozik velünk, mint ahogy mi szoktunk olykor bolondot csinálni egymásból, vagy csak megtréfálni. Ő nem tréfál. Ő komolyan szeret minket, és soha nem űz gúnyt belőlünk. A szegénységünkből végképp nem. A rászorultságunkból, a koldus mivoltunkból soha nem. Csak arra vár: tartsam a kezemet, legalább vele szemben ne legyek bizalmatlan.

Lehetőleg egymással szemben se, mert sokszor azzal erősítjük a másikban is a bizalmat, ha én előlegezem neki a bizalmat, de ez egy másik kérdés. Istennel szemben semmi okunk nincs bizalmatlannak lenni. Soha senkit nem csapott be, minden ígéretét úgy teljesítette, ahogy megmondta. Amiket még nem váltott valóra, bizonyos, hogy azokat is be fogja teljesíteni. Nincs egy ember, aki beszámolhatna valami konkrétummal, hogy az Isten engem félrevezetett, megtévesztett, becsapott. Próbáljunk meg legalább Őbenne bízni, feltétel nélkül!

Ezzel a bizalmatlansággal kapcsolatban eszembe jutott egy élményem. Még fiatal segédlelkész koromban történt, amikor nagyon sok gyógyszert nem lehetett itthon kapni. Családlátogatás során találkoztam egy idős bácsival, akinek nagy szüksége lett volna egy külföldi gyógyszerre. Kérdezte, nincs-e ismerősöm, aki ezt be tudná neki szerezni. Mondtam, most senki sem jut eszembe, de próbálok majd tájékozódni.

Másnap egy másik családot látogattam meg, ahova éppen hazaérkezett nem sokkal előtte egy külföldre szakadt rokon. A beszélgetés végén valahogy szóba jött ez is, és megemlítettem. Mire ez a külföldi rokon széles mosolyra derült, felállt és elővett a táskájából egy dobozt, s mondta: itt van nálam egy doboz ebből a gyógyszerből. Nekem is ezt kell szednem. Alig hiányzik belőle. Én holnapután visszamegyek, ott fogok kapni, örülnék, ha annak a bácsinak ezt átadná. Én is örültem, és hálát adtam Istennek, hogy így szervezi a dolgokat.

Mindjárt másnap mentem a bácsihoz, aki nem nyújtotta a kezét, mikor én nyújtottam a dobozt, hanem rendkívül gyanakodva méregetett engem. Hosszan kifejtette abbéli aggályait, hogy ez gyanús dolog, hogy ilyen hamar, meg nem kér érte semmit. Vigye vissza neki! Nem akartam hinni a fülemnek.

Utólag tudtam meg, hogy ez a bácsi tényleg sokat csalódott életében a hozzátartozói részéről is. Hihetetlen volt neki, hogy egy számára fontos dolog, ami elég elérhetetlennek, teljesíthetetlennek is tűnt, két napon belül megvalósul, és nem kerül semmibe. Ez nem igaz, ilyen nincs!

Tényleg nem fogadta el, és egy ideig nem tudtam, mit tegyek a gyógyszerrel, mert az már visszautazott, aki adta. Visszaadtam az ő családjának.

Az életünk legnagyobb értékeit nem így kapjuk Istentől? Magát az életet ajándékba kaptuk. Nem tudok napirendre térni afelett, hogy az időnket ajándékba kapjuk. Minden nap újabb huszonnégy órát, egy perccel sem tudjuk megrövidíteni, sem megnyújtani. Ugyanennyit mindig kapunk ajándékba. Az üdvösséget ajándékba kapjuk. "Kegyelemből van üdvösségetek a hit által és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez." (Ef 2,8).

És még sorolhatnánk, hogy mi-mindent. A hívőnek ehhez hozzá kell szoknia. A büszkeségnek itt semmi helye nincs. Majd én beszerzem magamnak, majd én megdolgozom érte, majd ha megérdemlem. Olyan nem lesz soha, hogy mi bármi jót érdemeljünk Istentől! Annak ellenére, hogy nem érdemeljük, adja azért, mert szükségünk van rá. Ez az egyetlen indok. Szükségünk van rá, neki meg van gazdagon minden, csak kéz kellene, ahova belerakja az ajándékokat. Ilyen hűséges imádkozás kellene akkor is, ha hosszú ideig mintha néma lenne az ég, mintha hiába imádkoznánk. És kiderül évek, évtizedek múlva, hogy már a legelsőt meghallgatta Isten, csak most jött el az ideje.

Ennyit a történet elejéről.

A végéről csak annyit: amikor sor kerül arra, hogy a kis Jánosnak nevet adjanak, ez a nyolcadik napon történt, a körülmetéléssel egybekötve, összejönnek a rokonok, a barátok, a szomszédok, együtt örülnek velük. Tudunk-e mi együtt örülni másokkal mások örömének? Mindenki természetesnek tartja, hogy Zakariásnak fogják hívni. Ezt mindenki így teszi, ez a szokás. Vagy ha valami miatt nem akarják az apja nevét adni az elsőszülött fiúnak, akkor a nagyapjáét, de harmadik lehetőség nincs. Mindenki így csinálja...

Erzsébet azt mondja: szó sem lehet róla, János a neve. Nagy csönd van, gondolkodnak a rokonok, s valamelyik azt mondja: senki nincs a rokonságban, akit így hívnának. Hogy jut ilyen az eszetekbe? Mondja: nem nekünk jutott eszünkbe, az Úr mondta, hogy így kell nevezni. Ha az Úr mondta, akkor illik komolyan venni, de érződik a leírásból a csendes morgolódás, értetlenkedés. És akkor mindenkinek eszébe jut, hogy ez az apa dolga, nem a mama dolga eldönteni, hogy hívják a fiút. Majd ő megmondja! Írja a táblára: János a neve! S abban a pillanatban meg is szólal, és élő szóval is megerősíti: bizony, János a neve. (Olyan szép ez a jelenet, kérem, olvassák el otthon nyugodtan.)

Két ember, akik tudtak valami titkot. Volt valami közös, Istentől kapott kijelentésük. Erről addig nem beszéltek senkinek, mert semmi értelme nem volt. És most egymást bátorítva ragaszkodnak az igéhez, amit Isten mondott. De nem így szokás, meg mit szólnak hozzá? Az az ő dolguk, az meg a mi dolgunk, hogy engedelmeskedjünk az igének. De ez furcsa lesz mindenkinek. Hát akkor furcsát is látnak és hallanak. Egy pillanatra sem inognak meg. Mindegy, ki mit szól hozzá, milyen magyarázatokat fűznek és meglesz a véleményük róluk. Ezt mondta az Úr, ehhez tartjuk magunkat. Nem a saját ötleteikhez, és nem a közvélemény nyomásának engednek, hanem az ige vezeti őket.

Itt egyszerű, de jelentős dologban. Vajon jellemez-e ez minket? Azért álltam meg itt néhány percre, mert merünk-e mi másképp ünnepelni karácsonykor, mint a világ. Egyáltalán karácsony előtt is merünk-e egészen másként viselkedni? Sokféle olyan nyomás alól szabadnak lenni, ami alatt sokan görnyednek. Előkerül-e a Biblia a fenyőfa alatt, akár már a vacsora előtt, vagy ha mindenki nyugodtabb, a vacsora után?

A konfirmandusokat kérem évek óta erre: tegyetek be egy jelzőt a Lukács 2-höz vagy a Máté 2-höz, ott van a karácsonyi történet. Kérdezzétek meg, mielőtt nekirontotok az ajándékoknak: fel szabad-e olvasni a karácsonyi történetet? Egyszer az egyik fiú azt mondta: apukám biztos nem fogja megengedni. Mondom: kérdezd meg. Megkérdezte, és az apja azt mondta: igen. Felolvasta, utána valamelyikük, talán az édesanyjuk elkezdte a Mi Atyánk-ot, és a fiú beszámolt utána: a papa a zsebkendőjéhez nyúlt, és megtörölte a szemét.

Megszólal az ige. Merjünk másként ünnepelni! Merjük megkérdezni a rokoni beszélgetés során, hogy kinek melyik a legemlékezetesebb karácsonya, mondja el. Ne legyen szó a távollévő rokonok hibáiról. Legyen ilyen rokoni együttlét: senkinek a rossz tulajdonságait nem emlegetjük, aki nincs itt. És meglátjátok majd, hogy az egésznek a légköre mennyire más lesz. Sokszor azok csodálkoznak el a legjobban, akiknek ilyen az eszükbe sem jutna.

Igeszerűen ünnepelni. Igeszerűen nevet adni egy gyereknek. Hát mi köze ennek az igéhez? Majd a szülők eldöntik. Jó, de a szülők aszerint döntik el, ahogy Isten mondta, ha mondott nekik valamit. És nekünk sok mindent mond az igéből Isten. Merjük ahhoz tartani magunkat mindig tapintatosan, szeretettel, nem ajtóstól rontani mások házába, és nem erőszakosan, de az igéhez igazodva. Biztos, hogy szebb és tartalmasabb lesz az ünnepünk.

Legyünk állhatatosak az imádságban, bízzunk abban, hogy megvannak a kéréseink Őelőtte, aztán vagy teljesíti, vagy nem, vagy ekkor, vagy akkor, de megvannak. Merjünk az igéhez ragaszkodni az egyszerű hétköznapi dolgokban is.

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük, hogy olyan sok bátorítást olvashatunk a Szentírásban az imádságra nézve. Köszönjük, hogy vannak a legtöbbünknek meghallgatott imádságaink.

Köszönjük azt is, amikor nem teljesítetted a kéréseinket. Bevalljuk, Urunk, hogy sokszor olyan ostoba dolgokat is kérünk. Köszönjünk, hogy neked mindent el szabad mondani, ami csak eszünkbe jut, ami a szívünket nyomja, ami hiányzik, vagy úgy gondoljuk, hogy hiányzik az életünkből. Köszönjük, amikor mást adtál. Köszönjük, hogy olyan sokszor többet adtál, mint amennyit kértünk.

Köszönjük, Atyánk, hogy miközben elmondjuk neked, aközben kezdünk mi is tisztán látni. Ilyenkor győzöl meg arról, hogy valóban szükségünk van-e arra, vagy anélkül akarsz minket boldog szolgáiddá formálni. Szeretnénk neked előlegezni ezt a bizalmat is. Nem akarunk toporzékolva követelőzni, mint a kisgyerekek néha, szeretnénk bizalommal kiönteni a szívünket eléd.

Köszönjük, hogy amit már el is felejtettünk, te azt is számon tartod. Dicsőítünk ezért téged.

Taníts minket ezzel a bizalommal imádkozni sokkal állhatatosabban másokért, nagy dolgokat kérni tőled. Taníts minket bővölködni a hálaadásban, és még a kívánságainkat is hálaadással tárni eléd. Taníts minket neked kedves módon szentül, tisztán, örvendezve ünnepelni.

Ámen.