2017. augusztus 6. - Vasárnap, Urunk színeváltozása

   Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét,
   Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott
   előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító
   fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés:
   Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: "Uram, jó nekünk
   itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet,
   Mózesnek egyet és Illésnek egyet!" Még beszélt, amikor íme, fényes
   felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: "Ez az én
   szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!" Ennek hallatára
   a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament
   hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: "Keljetek fel és ne
   féljetek!" Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust
   egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: "Senkinek se
   szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!"
   Mt 17,1-9
   Elmélkedés:
   A dicsőség fényében
   Hitünk szerint mindazok, akik üdvözülnek, "színről színre láthatják az
   Istent." Ezt a kiváltságot az ember földi élete során nem kapja meg,
   csak halálunk után részesedünk benne. Most a hitben élünk, a feltámadás
   után pedig megláthatjuk Istent a maga valóságában és dicsőségében, s ez
   örökké tartó, végleges adomány lesz számunkra. Amikor Isten
   megteremtette az embert, párbeszédet kezdeményezett és közösségre
   lépett vele, akkor nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy az ember
   látni akarja őt és el akar jutni Isten teljes megismerésére. Ezt a
   megismerést azonban Isten korlátozta a földi élet időszakára. Nem
   rejtőzik el előlünk teljesen, feltárja önmagát, megmutatja szeretetét
   és jóságát, de mindez még nem az ő teljes megismerése. Azt akarja, hogy
   vágyakozzunk utána, keressük őt és válaszoljunk hívására, szeretetére.
   Az embernek ezt a vágyakozását talán Mózes története szemlélteti a
   legjobban, aki ezzel a kéréssel fordul Istenhez: "Hadd lássam meg
   dicsőségedet" (Kiv 33,18). Isten azt válaszolja neki, hogy megmutatja
   előtte fényességét és kimondja Mózesnek saját nevét, de a szikla
   mélyedésébe fogja rejteni Mózest, kezével elfedi őt, és hozzáteszi: "De
   arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben
   maradjon" (Kiv 33,20). Hiába vágyakozik tehát Mózes és bármelyik ember
   Isten teljes megismerésére, látására, ez csak a túlvilágon lehetséges.
   A prófétai látomásokban szintén szó esik Istenről, de egyetlen próféta
   sem állítja azt, hogy magát Istent látta volna, inkább csak arról van
   szó, hogy látják Isten trónját, Isten dicsőségét. E hagyomány
   folytatódik az újszövetségben is. Szent Pál apostol például a
   következőket írja Timóteusnak címzett levelében: "Isten
   megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem
   látott, és nem is láthat" (1Tim 6,16). A korintusiaknak szóló levél
   szeretet-himnuszában ugyanezzel a gondolattal találkozunk: "Most még
   csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre" (1Kor
   13,12). Isten színelátását Jézus a hegyi beszéd boldogság-mondásaiban
   nem a jelen életben megtapasztalható valóságként, hanem a jövőre
   vonatkozó ígéretként fogalmazza meg: "Boldogok a tisztaszívűek, mert ők
   meglátják Istent" (Mt 5,8).
   Mindezek ismerete szükséges ahhoz, hogy megértsük Jézus
   színeváltozásának eseményét és annak jelentőségét, amit a mai napon
   ünneplünk, s amely eseményről az evangéliumban olvashatunk. A három
   kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János a hegyen a dicsőség
   fényében, ragyogásában láthatja Jézust, mintegy bepillantást nyerhetnek
   abba a dicsőségbe, amely Mesterükre vár a feltámadást követően, s amely
   dicsőségben részesednek mindazok, akik az üdvösségre jutnak. Mindez
   azonban még nem Isten színről színre látása. Ezért csak hallhatják a
   mennyei Atya hangját, a Fiúról szóló tanúságtételét: "Ez az én
   szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!"
   A középkori teológusok felvetették azt a kérdést, hogy az örök életben
   Isten látása vagy Isten szeretete lesz-e az ember tökéletes
   boldogságának az alapja? Vajon Isten látása ébreszti és élteti bennünk
   az Isten iránti szeretetet vagy a szeretetnek köszönhetően láthatjuk
   meg Istent? Evilági halandóként lehetetlen eldönteni a kérdést, mert
   nem tudhatjuk, hogy beszélhetünk-e bármelyik, azaz az Isten-látás vagy
   az Isten-szeretet elsődlegességéről az üdvösség világában. De talán nem
   is szükséges, hogy a földi élet során minden kérdésünkre választ
   kapjunk. Elég nekünk a vágyakozás, hogy eljussunk Isten színelátására
   és örökké tartó szeretetére.