2018. augusztus 12. – Évközi 19. vasárnap

Evangélium

Abban az időben: A zsidók zúgolódni kezdtek (Jézus) ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” 
Jn 6,41-51

Elmélkedés

A szentmise ünnep 
A csodálatos kenyérszaporítást követően Jézus hosszas tanítást ad az általa adott kenyérről, az élő kenyérről. A múlt vasárnap e beszéd kezdetét olvastuk az evangéliumban, a mai napon pedig a tanítás második részletét. Egyre világosabban kiderül számunkra, hogy e szavakat János evangélista már az utolsó vacsora eseményének ismeretében, az ott történtek fényében írja le. Jézus ezt mondja: „Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Az elmúlt vasárnapi elmélkedésben szót ejtettünk arról, hogy a szentmise és az Oltáriszentség misztérium, azaz olyan titokzatos valóság, amely által emberként találkozhatunk Istennel, egyesülhetünk vele a szentáldozásban. 
Ahhoz, hogy egy találkozás létrejöjjön, két személy egymáshoz közeledése szükséges. A szentmisében is tetten érhető ez a kettős mozgás, egyrészt Isten közeledik hozzánk, másrészt mi haladunk felé. Először is nézzük meg azt, hogy miként közeledik Isten a világ, az emberek felé. Lényeges, hogy itt nem tekinthetünk el attól, hogy Isten Szentháromság. Isten közeledése úgy történik, hogy az Atya átadja nekünk a Fiút a Szentlélek által, ez a megtestesülés titka, a Fiú pedig felajánlja önmagát az Atyának, ez a keresztáldozat titka. E két titok válik jelenvalóvá újra és újra minden szentmisében. Amikor a szentmisét bemutató pap lehívja a Szentlelket a felajánlott adományokra, a kenyérre és a borra, és azok átváltoznak az Úr testévé és vérévé, akkor megismétlődik, jelenvalóvá válik Isten odaadásának csodája, az Atya odaadja magát a Fiúban, aki valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben, az Oltáriszentségben, s ez a csoda a Szentlélek közreműködésének köszönhetően valósul meg. 
A szentmise ünnepléséhez ugyanakkor hozzátartozik egy másik mozgás is, az ember irányultsága, közeledése Isten felé. Nem csak adományainkat, a kenyeret és a bort ajánljuk fel Istennek, hanem önmagunkat is, azaz áldozatunkat, önfelajánlásunkat Krisztus áldozatához kapcsoljuk, s ezt a mennyei Atya elfogadja. 
Mivel a szentmise nem csupán az egyén, hanem a közösség találkozása is Istennel, ezért a plébániai közösség minden tagja tartsa azt fontosnak, hogy részt vegyen a közös ünneplésben, a vasárnapi szentmisén! A keresztény közösség tagjai a kezdetektől fogva a vasárnapot, az Úr feltámadásának napját kiváltságos napnak tekintették, amelyen összegyűltek a templomba, hogy közösen imádkozva emlékezzenek meg az Úr kereszthaláláról és feltámadásáról. Felidézték az utolsó vacsora eseményét és Jézus parancsa szerint elvégezték a kenyértörés szertartását, mintegy hálaadásként Istennek a megváltásért. A szentmise és a szentmisén való részvétel Istennek szenteli a vasárnapot, amely nap így egészen az egyéni és közösségi imádkozásnak, a megnyugvásnak és a pihenésnek, a lelki feltöltődésnek, a másokkal való szeretetközösség örömének szentelt nap. Aki megérti, hogy ez a nap valóban Istennek szentelt nap, az aligha fogja például bevásárlásra vagy hétköznap is elvégezhető munkára pazarolni idejét vasárnaponként. 
Szenteljük a vasárnapot Istennek, szenteljük arra, hogy találkozzunk a felénk közeledő Istennel! Tegyük valóban ünneppé ezt a napot!