2020. augusztus 5. – Szerda

Evangélium

Abban az időben: Jézus továbbhaladt. Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem!” Ő azonban szóra sem méltatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: „Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!” Jézus kijelentette: „Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: „Uram, segíts rajtam!” Ő így válaszolt: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mire az asszony: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!” Erre Jézus így szólt hozzá: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!” És a lánya meggyógyult még abban az órában.
Mt 15,21-28

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet a pogányok földjére vezet minket. Tirusz és Szidon vidéke nem zsidók által lakott terület volt abban az időben. Jézus itt tesz csodát egy asszony kérésére, aki gonosz lélektől megszállt lánya számára könyörög gyógyulásért. Eleinte úgy tűnik, mintha Jézus nem törődne vele, meg sem hallja kérését, nem akar vele foglalkozni. Az asszonyt mindez nem tántorítja vissza. Bár elutasítónak tűnik Jézus, ő mégsem adja fel, újra és újra megerősíti kérését. Jézus valójában nem is elutasítani akarja őt, hanem próbára teszi. Vajon elég erős-e a bizalma? Vajon tud-e kitartóan kérni?
A beszélgetés során Jézus figyelemreméltó kijelentést tesz: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mit jelent ez? Abban a korban bizony nem volt ritka, hogy a zsidók megvetően, tiszteletlenül beszéltek a pogányokról. Ennek egyszerű oka volt. A pogányok nem tartoztak a választott néphez, velük nem kötött Isten szövetséget, számukra nem a mózesi törvény volt a legfőbb életszabály. Jézus arra kíváncsi, hogy ez a pogány nő hogyan veszi Isten ajándékát. És ez az asszony nagyra értékeli még az asztalról lehulló morzsákat is, még azzal is megelégszik. Ez valóban a hitnek a jele, az ő hitének, meggyőződésének a kifejezése. A csoda ebben az esetben a hitnek a jutalma.