2017. március 24. – Péntek

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” 
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” 
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.

Mk 12,28b-34

Elmélkedés:

A törvények helyes értelmezéséről kérdezik Jézust a mai evangéliumban: „Melyik az első a parancsok közül?” A korabeli írástudók igyekeztek a törvények és parancsok között valamiféle sorrendiséget felállítani, meghatározni azt, hogy melyik a fontosabb, melyiket kell mindenáron megtartani, és esetleg melyek a kevésbé jelentősek. Jézus válasza egyértelművé teszi, hogy a legfőbb parancs az Isten iránti szeretet, amelyhez szorosan kapcsolódik az emberek felé irányuló szeretet. 
E kettős irányú szeretet azt feltételezi, hogy az ember kilép saját önzéséből és érdekvilágából. Sok mai ember világnézetében az ember áll a középpontban. Természetesen ilyenkor nem a másik emberre, nem a felebarátra gondolnak, hanem önmagukra. Olyan ez, mintha valaki napjainkban azt hirdetné, hogy mégis a Föld a világmindenség központja, s a Nap és a többi bolygó mind a Föld körül keringenek. Jó lenne megtenni a kopernikuszi-fordulatot az emberről alkotott gondolkodásunkban! Jó volna, ha helyreállítanánk a helyes sorrendet, és végre Isten és az ő törvényei kerülnének az első helyre! Ezután pedig az embertársaink felé irányuló szeretet következne, s csak legvégül gondolnánk önmagunkra. Jó lenne, ha észrevennénk, hogy Isten jobban szeret bennünket, mint mi önmagunkat. Vagy az önszeretetünkkel is őt akarjuk felülmúlni?