2018. február 27. - Kedd

   Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz:
   "Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg
   és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne
   kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos,
   sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek
   vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit
   tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják
   imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben
   szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe.
   Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy
   rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat
   mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek
   vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok,
   a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti
   tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi
   szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát
   megalázza, azt felmagasztalják."
   Mt 23,1-12
   Elmélkedés:
   Jézus jól ismerte a farizeusokat és azt is tudta, hogy vallásosságuk
   mennyire felszínes, azaz látványos vallási cselekedeteikkel inkább az
   emberek elismerését keresik, mintsem Isten tetszését. Elismeri, hogy a
   farizeusok és az írástudók jól ismerik a mózesi törvényt, de ez az
   ismeret inkább elméleti, a gyakorlatban másként élnek. A mai
   evangéliumban Jézus azt kéri követőitől, tanítványaitól, hogy
   tetteikben ne kövessék azokat, akik a törvény hivatalos magyarázói.
   Mivel cselekedeteik nem felelnek meg annak, amit tanítanak, ezért nem
   szabad tetteiket utánozni!
   Jézusnak tehát a farizeusok képmutatásával, kétszínűségével van gondja.
   A képmutatás ellenszere a bűnbánat és az alázat. A bűnbánó ember
   elismeri Isten előtt, hogy hibázott és megvallja bűneit. Nem tartja
   önmagát tökéletesnek, hanem Istentől kéri lelki tökéletesedéséhez a
   kegyelmi segítséget. Az alázatos ember nem önmagát, hanem Krisztust
   teszi az első helyre. Aki alázatos, az nem próbálja önmagát, saját
   értékeit vagy érdemeit felnagyítani, de hibáinak, bűneinek súlyát sem
   csökkenti. Az Isten előtti alázat azt jelenti, hogy nem kérkedek
   vallási cselekedeteimmel, hanem beismerem bűnösségemet.
   Milyen indíttatásból végzem nagyböjti cselekedeteimet? Milyen szándék
   vezet? Kinek a tetszését keresem?