2019. december 24. – Kedd

Evangélium

Abban az időben Zakariás, János atyja eltelt Szentlélekkel, és ezekre a prófétai szavakra nyílt az ajka: „Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét; erős szabadítót támasztott minekünk szolgájának, Dávidnak családjából. Amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták ajka által, megszabadít az ellenség kezéből, mindazoktól, akik gyűlölettel néznek minket; atyáinkkal irgalmat gyakorol, hogy szent szövetségére emlékezzék, az esküre, amelyet Ábrahám atyánknak esküdött, hogy nekünk váltja be, amit ígért; hogy félelem nélkül és megszabadulva az ellenség kezéből, neki szolgálatot teljesítsünk: szentségben és igazságban járjunk előtte napról napra, amíg élünk.
Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az ő útját; az üdvösség ismeretére tanítod nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől, amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket pedig a béke útjára vezérelje.”
Lk 1,67-79

Elmélkedés

Fiának, Keresztelő Jánosnak a születésekor Zakariás újra megszólal. Kilenc hónapnyi némaság után ismét tud beszélni. Szavait hallják ugyan a gyermek születésekor összegyűlt rokonok és ismerősök, de ő nem hozzájuk szól. Első szavai Istenhez szállnak. Nem újszülött gyermekéhez vagy feleségéhez beszél, hanem Istenhez. Zakariás őt dicséri és magasztalja, neki ad hálát. A hála csodálatos érzése elsősorban nem saját hitetlenségének és némaságának elmúlása miatt ébred fel szívében, hanem a megváltásért. Megérti, hogy új korszak jött el János születésével, akinek fellépését majd az Úr Jézus fellépése követi. Megérti, hogy hamarosan a világba lép a szabadító, a megváltó, akinek jöveteléről a korábbi nemzedékek prófétái jövendöltek.
Azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mennyit beszélünk feleslegesen. Hányszor szólalunk meg meggondolatlanul. Hányszor beszélünk úgy, hogy valójában nincs semmi mondanivalónk. Hányszor mondunk el olyan dolgokat, amiről nem volna illő beszélni, és ami nem tartozik aktuális beszélgetőtársunkra. Hányszor mondunk olyat, ami nem építi, nem segíti a másik embert. És hányszor mondjuk a magunkét Isten előtt! Hányszor nevezzük imádkozásnak a mi oktalan és üres fecsegésünket.
Legyen értelme a beszédünknek! Akár emberekkel, akár Istennel beszélünk. És legyen időnk a hallgatásra! Embertársaink meghallgatására, de főként Isten szavának hallgatására!