2019. november 12. – Kedd

Evangélium

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: „Gyere ide tüstént, és ülj asztalhoz.” Nem ezt mondja-e inkább: „Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat, és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?” S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.
Lk 17,7-10

Elmélkedés

Jézus ismét egy példabeszédet intéz tanítványaihoz. A történet az úr és szolgája viszonyát írja le. A napi munkából hazatérő és bizonyára elfáradt szolga nem pihenhet, hanem teljesítenie kell urának újabb parancsait. Csak ezt követően térhet nyugovóra. Szolgálatáért még dicséretet sem kap, hiszen ez a kötelessége. Mai szemmel nézve megalázónak tartjuk ezt a kapcsolatot, amely feltétlen függésre alapul, és amelyben az egyik embernek ki kell szolgálnia a másik minden igényét. Legalábbis akkor, ha a szolga szerepében vagyunk. Azt viszont talán észre sem vesszük, amikor mi viselkedünk úrként, mi használjuk ki a másik embert.
Az Isten és az ember kapcsolatában semmiképpen sem nevezhetjük megalázónak a szolgálatot. Jézus szolgának tartotta magát. Többször beszélt arról, hogy nem uralkodni jött a világba, hanem az embereket szolgálni. Megváltásunk szolgálata kereszthalálában érte el tetőpontját. A szenvedés és a halál vállalása bizonyítja leginkább, hogy a végsőkig engedelmeskedik az Atyának, és ez adja meg szolgálatának értékét. Azokért áldozza fel életét, azokért hal meg, akiket életében is szolgált. A szolgáló lelkületet tehát Jézustól, a mi Urunktól és Mesterünktől tanuljuk meg. Minden jócselekedet, amit embertársainknak, felebarátainknak teszünk, Istennek végzett szolgálat, s mindenért tőle várhatunk jutalmat.