2019. június 3. – Hétfő

Evangélium

Amikor az utolsó vacsorán Jézus elmondta búcsúbeszédét, tanítványai megjegyezték: „Most nyíltan beszélsz, nem hasonlatokban. Most elismerjük, hogy mindent tudsz, és nincs szükség rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél.” Jézus így felelt: „Most hisztek? Eljön az óra – már el is jött –, amikor szétszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek; de bízzatok! Én legyőztem a világot.” 
Jn 16,29-33

Elmélkedés

Jézus küldetésének eredetét és végcélját így tudnánk összefoglalni: Az Atyától jött és az Atyához tér vissza. Nyilvános működésének kezdetétől arról beszélt a népnek és azt igyekezett megértetni tanítványaival, hogy a mennyei Atyától származik, állandóan rá figyel, neki engedelmeskedik, a tőle kapott küldetést teljesíti. Földi küldetésének végéhez közeledve pedig egyre többet beszélt övéinek arról, hogy vissza kell majd térnie az Atyához. Aki ezt a két dolgot, azaz Jézus mennyei származását és mennyei megdicsőülését nem fogadja el az ő személyével kapcsolatban, és nem jut el a hitnek erre a szintjére, az semmit nem ért meg a megváltás titkából. A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy tanítványai, ha nem is azonnal, de mostanra, az utolsó vacsora idejére, megértik ezt, ezért így vallják meg hitüket: „Hisszük, hogy Istentől jöttél.” 
Hitvallásuk mellett érdemes még észrevennünk Jézusnak ezt a kijelentését: „Én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Elfogásakor tanítványai elhagyják őt, de az Úr bízik abban, hogy az Atya mindig vele van, vele marad a szenvedés óráiban. Most mondott szavainak látszólag ellentmond, amit majd a kereszten érez: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Csupán látszólagos ez az ellentmondás, hiszen az Atya a kereszten, a halál pillanatában is átöleli az ő engedelmes Fiát.