Mily nagyok alkotásaid, Uram! Igen mélyek gondolataid! (Zsolt 92,6)

Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenbõl való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. (1Kor 2,12)

Olvasmányok: ApCsel 14,8-18 és Jel 15,5-8

November 1.
Jézus mondta: "Arról pedig, hogy feltámadnak a halottak, vajon nem olvastátok Mózes könyvében, hogy mit mondott neki Isten a csipkebokornál: Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákób Istene? Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élõké. Ti tehát nagyon tévelyegtek." (Mk 12,26-27)

Jézus a feltámadást tagadó szadduceusokkal vitázik, akik egy csapdát rejtõ kérdéssel akartak felette diadalt aratni. Urunk a fenti mondatokkal zárta a vitát: ha a partnerek régi szemlélete szerint Isten nem a halottak, hanem az élõk Istene, akkor a felsorolt õsatyáknak is élniük kell, mert az Írás Istent az õ Istenüknek nevezi. "Ha pedig élnek, [...] akkor fel is kellett nekik támadniuk, hiszen meghaltak." E mögött az írásmagyarázat mögött "egyszerû és mély teológiai gondolat áll: Isten és az ember kapcsolatának nem vethet véget a halál, mert Isten nagyobb a halálnál." (Dóka Zoltán)
Természetesen Urunk megkülönbözteti egymástól az élõket és a halottakat. Nem prédikál a halottaknak, csak az élõknek! Arról is õ rendelkezett, hogy földi életünk végleges határa a halál, s utána már nincs lehetõségünk hívását meghallani, bûneinkre bocsánatot kérni, azaz megtérni. Szentlelke által figyelmezteti is az élõket: "Ma, ha az õ szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket [...]." (Zsid 3,7-8)
Ezekben a napokban a temetõket járjuk, elõrement szeretteinkre emlékezünk. Megköszönjük õket Istennek, s mindazt, amit rajtuk keresztül kaptunk tõle. A nagyszülõk óvó-védõ szorgoskodását, értünk elmondott imádságait. Szüleink példaadását, Istenre mutató életüket. Azt, hogy nemcsak mondókákra, de imádkozni is megtanítottak. Azt, hogy nemcsak megmutatták a templomhoz-gyülekezethez vezetõ utat, de maguk is azon jártak.
Az is lehet, hogy a temetõben nyomaszt a halál közelsége, "a nagy kaszás" mindenkit elragadó hatalma. Ugyanakkor bizonytalanok is vagyunk az elköltözöttek örökkévaló sorsa felõl. Bele tudott-e kapaszkodni még életében mindegyikük Jézusunk irgalmába, vagy sem? Erre itt e földön nem kapunk végleges választ, bármennyit imádkozunk is értük.
Tépelõdéseink és emlékezésünk közben a fenti ige adjon vigasztalást! Isten nagyobb a halálnál. Isten és az elõrement szeretteink kapcsolatának nem vetett véget a halál. S halálukban csupán az történt, hogy Urunk áttette õket egyik kezébõl a másikba. Nem pusztultak el, nem semmisültek meg, ott vannak az Isten emlékezetében, az élet és az örök élet közötti "ablaktalan átjárószobában". Még egyikükrõl sem mondta ki a végsõ szót, nem mondott le róluk. Ha imádkozunk értük, "mindössze" ennyit mondhatunk:

Uram!
Ha szeretteim színed elé állnak, ítéletedben ne feledkezz meg arról: Jézus értük is meghalt a Golgotán! Ámen.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.