Az imádkozás szívszüksége az embernek, és szintúgy az örömnek legédesebb, mint a fájdalomnak legkínosabb érzelmei imádság buzgó szavaiban ömlenek ki. Az öröm hálára, a fájdalom könyörgésre hívja az embert. Még a ki hideg közönyösségben nem akarja is máskor érteni a vallásos érzés szent sugallatát, imádkozni siet akkor, midőn már az érzelmek teljessége nem fér a kebelben. Mert míg az ész sokszor kételkedik és hidegen okoskodik, a szív nyugalmat, elégülést keres, és érzéseinek legtisztább hevületében, legmagosabb emelkedésében, Istenben pihen meg, a vallásban talál nyugalmat, elégülést, és így az imádság mindig szívből fakad, vallásos érzésből ered. Az imádság szavaiban a legszentebb bizalom, legtisztább vágy, legnemesebb érzés, legszebb reménység tükröződik. Az imádságon nem látszik színe az ész hidegségének, sőt annak egészén a hit melegsége ömlik el. Az imádság elhagyja a földet és mennyet keres, a természetben szintúgy, mint az élet eseményeiben Istent lát, Istenhez szól. Az imádkozás csendes magába szállásnak, szent álmélkodásnak, háládatosságnak, keresztyéni megnyugvásnak és szent tiszteletnek kiömlése. Az ész sokszor messzebb téved, vagy elfárad az istenség keresésében, az imádságban a szív mindig közeledik Istenhez, és soha el nem fárad.
Épen ezért  igen nehéz az imádkozás, és annak nyelve valami kimagyarázhatatlan nyelv: Szíve után ki-ki talán legjobban tudna imádkozni. Az imádságban nincsenek keresett szavak, nincsenek színezett kitételek, még a legkeresettebb szavak is messze maradnak az imádság saját nyelvétől. Itt nem ész. hanem a hit fűzi össze a gondolatokat, nem szónoki mesterség, hanem érzés adja a szavakat, nem a képzelődés túlfeszített ábrándozása, hanem valami szent ihletettség felséges egyszerűsége teszi széppé az imádságot Itt nem szabályok, nem fárasztó gyakorlások vezetnek a tökéletesedésre, hanem a hitben való gyarapodás és igazi vallásosság. Szóval, ki imádkozni akar, annak bírni kell az imádság lelkével, gyakorta fohászkodni kell: Uram! taníts engem imádkozni! Ámen.